Tizenkét karakter

A kompozíciót egy szigorú, 3×4-es rácsszerkezet határozza meg. Minden mezőben egy-egy önálló, organikus formájú jel szerepel, amelyeket sötét, karcos hatású kontúrok és világos, krémes foltfelületek építenek fel. A négyzetek kék alapszíne egységes vizuális hátteret ad, amelyen a fehéres formák és a feketébe hajló vonalak erős fény–árnyékérzetet és határozott kontrasztot keltenek. A mezők közötti azonos távolság és méret ritmust és rendet teremt, miközben az alakzatok változatossága folyamatos mozgásérzetet hoz létre: némelyik jel kompakt és tömbszerű, mások nyújtottak, oszlopszerűek, vagy gyűrűs, szemre emlékeztető motívumokat idéznek. A felületen látható, sűrű, rövid vonalhálók és apró karcolásszerű jelek rajzossá, szinte jegyzetelőszerűvé teszik a képet. A kék mezők sík, matt benyomása és a világos formák plasztikus, helyenként vastagabb hatású festéknyomai között érzékelhető anyagbeli különbség jön létre, ami a fotó alapján akril (alap) és olaj (felső rétegek) lehetséges rétegzésére utalhat – ezt azonban a jelenet nem igazolja biztosan. A papír hordozó finom, meleg tónusa a mezők közötti negatív térben érvényesül, légzést adva a rácsnak és kiemelve a kékség hűvösségét. A rácsszerkezet olvasható sorozatként is: a tekintet automatikusan balról jobbra, fentről lefelé halad, mintha egy vizuális ábécét böngésznénk. A jelek nem egyértelműen azonosíthatók, mégis asszociatívak: felidézhetnek maszkokat, totemeket, műszaki rajz részleteit vagy növényi-állati maradványokat. A képi világ így a rendszerezés és a szabad képzelet feszültségében áll. Az összhatás mértéktartó színvilágával kiegyensúlyozott, ugyanakkor a kéz nyoma, a gyors gesztusok és a formák variációi élénk, kísérletező hangulatot hoznak létre.