Fejképletek

A mű hat, azonos méretű, kék tónusú négyzetből építkezik, amelyek rendezett rácsban helyezkednek el. A kompozíciót a sorozatszerűség fegyelme tartja egyben, miközben minden panelen más és más, fejre vagy maszkra emlékeztető forma bukkan fel. A kék mezők puha, enyhén felfújt peremei hátteret adnak a nyersebb fekete gesztusoknak; a háttér és a rajz kontrasztja tisztán elkülöníti az alakot a tértől. A belső motívumok kör- és U‑alakokra, hosszúkás nyakra, illetve nyílás-szerű „szemekre” egyszerűsödnek, ami jellegzetes, ikonikus karaktert kölcsönöz a sorozatnak. A vonalvezetés karcos, helyenként kusza; a többször visszatérő, egymást metszegető vonalak palimpszeszt-szerű felületet hoznak létre. Ez a rajzi réteg gazdag texturális hatást kelt: a sűrű, feketével telített foltok és a levegős, fehér papírt szabadon hagyó részek váltakozása jól adagolt ritmust teremt. A felső sor figurái közelebb állnak a fejszerű felismerhetőséghez, míg az alsó sorban a motívum egyre inkább absztrakt jellé oldódik, mintha a forma bontásának-felépítésének állomásait követnénk. A térbeliség sekély: árnyalás helyett a körvonalak, az egymásra rétegződő karcnyomok és a folt-üres hely kontrasztja hozza létre a belső feszültséget. A négyzetek közötti üres margó levegőhöz juttatja a képet, és megengedi a nézőnek, hogy egyenként és együtt is olvassa a paneleket. A hangulat játékos és kissé enigmatikus: a maszk-motívum egyszerre utal arcra, tárgyra és jelre. A sorozat hatása így nem narratív, hanem zenei jellegű – variációk ugyanarra a témára –, ahol a ritmus, a sűrítés és a ritkítás finom arányai vezetnek végig a képen.